Un livre sur Vázsonyi Vilmos

Vázsonyi Vilmos (1935–2008) a múlt századforduló méltatlanul elfeledett demokrata politikusa, Vázsonyi Vilmos unokája, s az 1944-ben Dachauba hurcolt Vázsonyi János fia. 1956-ban menekült Nyugatra, s noha öt nyelven is kitűnően beszélt, s a művészetek és a társadalomtudomány számos területén halmozott magába káprázatos tudást, sosem érdekelte a karrierépítés.

A hagyományos időből és normákból konokul kiforduló, oblomovi és Rezeda Kázmér-i módon céltalan, ám ugyanakkor minden rezdülésével a művészetekre és a lányokra összpontosító, örömelvű élete szinte felszólítás volt a számunkra: írjunk róla, és ne engedjük át alakját az elmúlásnak. A kötet afféle önéletmondás, mintegy százórányi hanganyagra támaszkodva tárja fel ennek a semmilyen tárgyban nem publikáló vándornak a semmilyen közkeletű értékrendbe nem illeszthető gondolatait a világról, élete eseményeiről, a művészekről és a művészetről.

Utolsó húsz évében számtalan éjszakát beszélgettünk át vele Párizs, Amszterdam és Budapest, valamint Európa más városainak utcáin és kávéházaiban. Hozzánk hasonlóan nemigen akadt barát, kortárs, szerelmi vagy csak egyszerű beszélgetőpartner, akiben ne hagyott volna mély nyomot a vele való találkozás. Története sokarcú: 19. és 20. századi családtörténet, magyar zsidó sorstörténet, egy emigráns Don Juan története, de a modern kori Magyarország és Európa hanyatlástörténete is egyben. A főszereplő átütő verbalitását megidéző kötet lapjain a jeles elődök, családtagok, neves és kevésbé ismert kortársak közt éles közelképekben villannak fel Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Márai Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szent-Györgyi Albert, Samuel

Beckett, Alexander von Sacher-Masoch, valamint Ligeti György alakjai.A kötet borítóján szereplő szöveg - Vázsonyi Vilmostól

Ötvenhat őszén arra gondoltam, hogy ki kell tartani a szabad választásokig, és akkor kérek egy nagy nyugati ösztöndíjat, mert majd lesz csőstül, és elmegyek néhány évre külföldre tanulni. Eszembe sem jutott, hogy karriert csinálok. Az én igényem az volt, hogy dekadens legyek, vendég, utolsó mohikán.

Mindig úgy éreztem, hogy mecénás vagyok. Én voltam az úr, a vers csak cifra szolga. És ha más írja a verset, akkor még inkább cifra szolga. Vagyis én alapvetően fogyasztó vagyok, ha tetszik, Esti Kornélként. A dekadens dzsentrivé válást a zsidó asszimiláció legfelső fokának tekintettem.

Ezáltal pedig a családtörténetet méltó módon fejezem be, hiszen az asszimiláció magasabb fokára jutottam, mint a táblabíró nagyapám vagy a végtelenül elegáns és társadalmilag beilleszkedő apám. Valahol úgy éreztem, hogy az őseim azért igyekeztek, hogy aztán a gyümölcs kiteljesedjen, és eljuthassunk a semmittevés boldogságába.

Lényegében itt a fölösleges ember jelenségről van szó! A lísnyij csilovekről! És nyilvánvaló, hogy nemcsak Oblomov, hanem Ványa bácsi és Anyegin is ide tartozik! Mindig is úgy éreztem, hogy sok tekintetben a fölöslegesség az, ami a kultúrát kultúrává teszi. Ha nincs csilovek, ha nincs csábítás, vágyódás, akkor mi a fenének az egész?

Nem mindenkiből lehet Rezeda Kázmér vagy Esti Kornél sem! Merthogy az egy borzasztó nehéz hivatás! Műveltnek kell lenni, utazni, ismerni egy csomó dolgot, cipelni a civilizáció valamennyi terhét, egyenrangú félként beszélni az alkotókkal és megérteni őket, ez mind-mind hozzátartozik. Ez nagyon komoly feladat, nagyon komoly!

Hadas Miklós–Zeke Gyula
EGY FÖLÖSLEGES EMBER ÉLETE - BESZÉLGETÉSEK VÁZSONYI VILMOSSAL
Balassi Kiadó, Budapest, 2012

http://www.balassikiado.hu/product.php?id_product=728

A propos de Vilmos Vázsonyi