Meghalt Véronique Charaire, magyar nevén Kovács Veronika. Nem várta már meg a 2010-es esztendőt, december 30.-án távozott el szíve városából, Párizsból, ahol 1950-től hatvan esztendőn át élt az irodalom, a színház és a művészet szolgálatában. Január 6-án temették el a Monparnasse temetőben, ahol nyugodni szeretett volna.
Budapesti sikeres és jómódú ügyvéd egyetlen gyermekeként nevelőnő, külföldi utazások, nyelvtanulás, színházak, könyvek kényeztetésében nőtt föl. Szellemi és művészi érdeklődését a budapesti lutheránus gimnázimban fejlesztette, itt alapozta meg műveltségét. Ennek az életnek a második világháború vetett véget. Amikor apját – nyugati cégek voltak az ügyfelei – a letartóztatás fenyegette, Kovács Veronika családjával együtt elhagyta Magyarországot. Bécsbe ment. De nem követte tovább szüleit és nagyszüleit, ahogy elvárták volna tőle. Ausztrália helyett Párizsba indult. Itt ismerkedett meg a nélkülözéssel. Beiratkozott a Sorbonne-ra, irodalom szakra, de hamarosan René Simon színi iskolájában kötött ki. Tíz évig forgott a párizsi színházak bohém világában, keresve a lehetőséget, hogy francia művészként – színésznőként - áttörjön a civilizációs, kulturális és nyelvi - kiejtési – korlátokon. Ez alatt az idő alatt apróbb szerepeket vállalt a Chatelet színházban, különböző színdarabokkal turnézott Franciaországon keresztül-kasul. A francia Rádió is rendszeresen foglalkoztatta. Első férjének, a keresett zeneszerzőnek, karmesternek és zongoristának, Lucien Artus-nak a társaságában a Montmartre-on Léo Ferré és Francois Lemarque körében forgott.
Magyarországot – ahonnan a háború és a kommunista hatalomátvétel családi vagyonukat is elsöpörte és ahonnan menekülniük kellett – igyekezett teljesen elfelejteni. Az 1956-os forradalom adta vissza Veronikát a magyaroknak.
Kéziratban lévő visszaemlékezésében leírja, hogy ő is ott volt, amikor apjának egyik barátja, Arthur Koestler jelenlétében Albert Camus megfogalmazta a magyar forradalom melletti kiállását. Veronika elbeszéli, hogy ekkor döntötte el, hasznossá akarja tenni magát honfitársaiért, otthagyott hazájáért. És így is lett: a hatvanas évek elejétől fogva a magyar irodalom franciaországi megismertetésének, a francia magyar kulturális kapcsolatok ügyének szentelte nem kevés energiáját, eszét, tehetségét. De mindig kerülte a hivatalos utakat, tevékenységéhez a civil társadalmi formát választotta.
Gara Lászlóval, az 1963-ban franciául megjelent magyar költészeti antológiának a szerkesztőjével természetesen igen hamar megismerkedett. Gara László őt is bevonta az antológia munkáiba, Veronika saját jogán is fordított, és nyersfordításokat is készített. Második házassága és a magyar költészeti antológia révén került be a legkiválóbb francia írók, költők társaságába, ahol Marcel Arland-tól Witold Gombrowicz-ig, Eugene Ionesco-tól Pierre Emmanuel-ig, André Frénaud-tól Jean Follain-ig vagy Louis Guilloux-ig igen sok hívet és jóbarátot szerzett magának és a magyaroknak. Említett memoárjában szerényen említi, hogy negyven év alatt mintegy huszonöt könyvet ültetett át franciára. Ezek között van Konrád György három regénye, ( Les fondateurs de la cité, 1976, Le complice, 1980, Le visiteur, 1991, ), Karinthy Frigyes egy, (Capillaria,1976), Grendel Lajos két műve, (Que ton regne arrive, L'Age d'Homme, 1999), de történelmi, szociológiai, képzőművészeti munkák is, (Bibó István, Szűcs Jenő, Kovács András Bálint, Tamás Gáspár Miklós, illetve Passuth Krisztina Moholy-Nagy monográfiája, vagy Kemény István tanulmányai). Veronika a fordítás tudást, figyelmet és türelmet igénylő, de kevés igazi elismerést hozó kemény munkáján kívül gyakran a szervezés és elhelyezés hálátlan feladatait is magára vállalta. Hiszen a fordítások nagy részben nem megrendelésre készültek. Néha valódi szabadharcosként kellett dolgoznia: sajátmaga választotta ki a művet, fordította le, és neki magának kellett megkeresnie a kiadót, meggyőznie a fordítás minősége révén a mű érdemeiről és megjelentetésének fontosságáról.
Illyés Gyulával 1963-ban ismerkedett meg, a Gara-létrehozta költői antológia bemutatásakor a Kaleidoscope színházban, ahol Veronika verseket mondott. Illyés Gyulát az ötvenes évek végétől a politikai hatalmi körök különösképp nem álhatták, műveit cenzúrázták, minden megnyilatkozásában veszélyt szimatoltak és így egymás után három színdarabja előtt zárultak be a budapesti színházak kapui. Ekkor döntött úgy Veronika második férje, a költő, filozófus és színigazgató Georges Charaire, hogy színre viszi Illyés Kegyenc című drámáját, a patinás Vieux Colombier színházban. A darabban Veronika játszotta Júliát. 1965 november 2.-án volt a bemutatója, és – ahogy Veronika írja – „a főpróba napján a magyar nagykövet felkeresett és közölte velem, nincs jogunk előadni a Kegyencet, mert a magyar cenzúra betiltotta. Azt feleltem, hogy Párizsban vagyunk, és nem vonatkoznak ránk a magyar cenzúra döntései.” Magyarországon hat évvel később kapott a Madách Színház engedélyt a darab eljátszására.
Ettől az időtől fogva Veronika és Georges alakja gyakran tűnik föl apám naplójegyzeteiben és más írásaiban. Közös utazások, közös társaságok, közös jóbarátok körében.
Az enyhülés éveiben, a hatvanas évek második felében a magyar irodalom megismertetése és népszerűsítése mellett, Veronika létrehozott egy alapítványt, melynek keretében magyar művészeket hívott meg Franciaországba, a férje műtermében szállásolta el őket, és heteken át szerény vendéglátással tette lehetővé egy sor magyar írónak és költőnek, hogy megismerkedjen a párizsi művészekkel.
Ettől az időtől fogva rendszeresen visszajárt Magyarországra. Kötetlen, baráti látogatások alkalmából, vagy költői találkozókkor, amikor francia barátaikkal jöttek, vagy amikor irodalmi esten lépett föl Veronika, mint például a Ronsard-tól Éluard-ig című vers-összeállításon, vagy Paul Claudel rövid színművében a L'Échange-ban. A PEN Klub összejöveteleinek is megszokott tagjai voltak férjével együtt, de Veronika segédkezett a magyarországi francia hadifoglyokról készült film készítésénél is. Ezeken az alkalmakon megismerkedett a magyar irodalom színe-javával. Déry Tibor, Csoóri Sándor, Somlyó György, de főleg a filmesek, Kovács András, Makk Károly álltak közel hozzá. Nemcsak a francia és a magyar művészekkel tartott kapcsolatot, hanem a magyar emigrációs értelmiséggel, mint a Franciaországba költözött Szabó Zoltánnal, Fejtő Ferenccel vagy Csicsery-Rónay Istvánnal.
Veronika szép volt. Feltűnő, tekintetet vonzó, magas szőke, fekete szemű szépség. Ügyelt is a külsejére. Föllépése magabiztos, öltözködése, frizurája, körme, cipője mindig kifogástalan. Megjelenésének eme lenyűgöző tökéletességéről azonban lényének közvetlen sugárzása, kedvessége, figyelmessége azonnal elterelte a figyelmet, amint megszólalt. Nem lehetett olyan segítséget kérni tőle, amelyet ne a legelőzékenyebben teljesített volna. Párizsba vetődött magyar barátainak menedék volt a kis rue de Sevres-i, majd a rue du Dragon-i lakása, ahol Georges metszetei és festményei, ósdi, nagy, faragott breton bútorok, keleti szőnyegek, porcelánok, tükrök és drapériák őserdejében hatalmas, fehér angóramacskája társaságában várta a vendéget.
Igazi társas lény volt, a mozgás és a tettvágy embere. Idősebb korában, már a betegség gyötörte időkben, néha említette – bár mindig panasz nélkül - , hogy eltűntek körüle a barátai. Élete utolsó szakaszának kényszerű magányát nem oldja föl, hogy maga választotta. Hiába adta Veronika önéletírásának a címéül azt, hogy: Semmit nem bántam meg (Les mémoires d'une impénitente) – ez most nem vigasztal bennünket.
Illyés Mária
